Néhány szó rólam:

Az én "történetem" 12 évesen kezdődött, mikoris elváltak a szüleim, ezzel az "otthon melege" megváltozott. Hiányzott belőle Apu! Persze Anyu minden tőle telhetőt megtett, hogy pótolja ezt az űrt, több - kevesebb sikerrel.

Édesapám egy hideg, rideg lakásba költözött, amiről nem Ő tehetett, egyszerűen nem a megszokott "dolgok" voltak jelen. Ennek az érzésnek "köszönhetően" elkezdtem azokat a ruhákat, melyekbe kéthetente hozzá jártam külön szekrénybe tenni, elkülönítetten mosni, és mintegy fertőtlenítésszerűen tisztálkodtam - hajmosás, zuhanyozás közel egy órán át.

Utólag belegondolva ez apróság és szívesen élném így az életem, ha lehetne...! Hiszen bekövetkezett az igazi csapás: 15 éves voltam, amikor Apu elhunyt. Arra az érzésre nincs szó, egyszerűen felfoghatatlan - a mai napig nem sikerült feldolgoznom. Nem emlékszem ekkor milyen új kényszerek társultak az eddigiekhez, de biztosan voltak ilyenek.

Ezt követően sokkal sérülékenyebb és kevésbé magabiztos lettem. Ezt fokozva "sikerült" olyan emberekkel találkoznom, akik még inkább rontottak ezen a helyzeten. 16 évesen ismerkedtem meg egy fiúval, akivel egy évvel később - nem igazán önszántamból - összeköltöztem. Ő nem az a társ volt, akire vágytam. Ennek a kapcsolatnak köszönhetően sokat romlott az önbecsülésem, ezzel egyetemben az állapotom is.

18 évesen visszaköltöztem Anyuhoz, aki már nem a régi otthonunkban élt - tehát a szobám, melyben felnőttem már nem létezett. 3 évig éltünk együtt édesanyámmal egy egyszobás lakásban, amely mindkettőnknek nagy megpróbáltatás volt.

Mikorra kezdtem összeszedni magam testben és lélekben egyaránt, megpróbáltam "élni" egy kicsit - találkoztam a "nagy Ő"-nek hitt fiúval, akivel ugyancsak összeköltöztünk. Hiába tudattam vele már kapcsolatunk elején, hogy kényszerbeteg vagyok - ugyebár 'Lakva ismerni meg egymást.' tartja a mondás - valószínűleg soknak bizonyultam számára. Ezt meg is értettem volna, de a szakítás számomra hirtelen és érthetetlen módon zajlott - vagyis a kérdéseimre nem kaptam válaszokat. A mai napig nem tudom, hogy egyszerűen kiszeretett belőlem, vagy történt valami más is. Ezenkívül amit szintén nem sikerült megértenem, hogy az édesanyja felkereste az Anyumat és minden rossznak elhordott. Egy mondata a mai napig a fülemben cseng: 'Én nem vagyok képes szülni, felnevelni egy egészséges gyereket' - pedig nagyon szeretnék.

Ezek fényében ismét költözni kényszerültem, másfél hónapon belül kétszer - a nővéremhez, majd albérletbe. Az albérlet egy kedves kis lakás volt, ráadásul jó helyen, de mégsem éreztem otthonomnak. Itt több mint egy évig éltem, majd kis kitérővel birtokba vehettem a saját lakásomat.

Azt gondoltam most már sínen van az életem, de sajnos nem így lett. Fél évvel a beköltözésem után az alattam lakó szomszéd ázni kezdett, így idegeneket kellett az otthonomba engednem, hogy a hibát megtalálják és kijavítsák. Ezt még lelkileg viszonylag jól át is vészeltem, de nem várt fordulatként nem egész két hónap múlva egy cetli várt az ajtómon, mely szerint az alsó szomszéd még mindig ázik. A herce-hurca kezdődhetett elölről - amit az előző alkalommal kapcsolatban nem említettem - mindent letakarni és leragasztani fóliával, légmentesen, majd a munka befejeztével óriástakarítás - kb. egy héten át. Ezt egy "normális" ember nem értheti, de ezzel ismét minden összedőlt bennem. Az újdonsült otthonom már nem azt a biztonságot nyújtotta, nyújtja, amit szeretnék - bármikor csengethetnek - bár az ajtót sajnos nem nyitom ki -, hogy újból valami probléma van a lakással!

A mai napig nem találom a helyem a világban - Édesanyám szerint sem, aki ezt nagyon a szívére veszi. Sokszor úgy érzem, hogy nem ért meg senki, és soha nem is fog - persze 'Soha ne mondd, hogy soha' -, néha pedig úgy, hogy felesleges vagyok, mindenkinek könnyebb lenne, ha én nem lennék.