A kényszerbetegség és kezelése A kényszerbetegség felismerése és kezelése az utóbbi évtizedek
pszichiátriai kutatásai és nem utolsósorban felvilágosító, tájékoztató
kiadványok, műsorok által került a szakmai érdeklődés előterébe. A kényszerbetegséget sokáig ritka betegségnek tartották, és ennek oka elsősorban az volt, hogy csak a nagyon súlyos, feltűnő esetek kerültek a klinikus közelébe. A széles körű felvilágosító munka eredményeképpen ma már egyre többen keresnek panaszaik orvoslására pszichiátriai segítséget. A betegséggel kapcsolatos magyar szakirodalom is örvendetesen bővült az elmúlt években. Az epidemiológiai vizsgálatoknak köszönhetően úgy tudjuk, hogy a lakosság mintegy 2-3%-a szenved kényszerbetegségben. Eszerint Magyarországon ez a betegség kb. 2-300.000 embert érint élete során. Ez a nagy szám is arra hívja fel a figyelmet, hogy a kényszerbetegség felismerése és megfelelő kezelése az alapellátásban is alapvető fontosságú.
A kényszerbetegség tünetei A kényszerbetegségre leginkább az állandóan visszatérő, nemkívánatos kényszergondolatok, és a gyakran szertartásos, ésszerűtlenül ismétlődő kényszercselekedetek a jellemzőek, amelyeket a beteg nem képes elfojtani, illetve kénytelen végrehajtani. A betegek ismételt, visszatérő kényszercselekedetei rövid időre, átmenetileg csökkentik a szorongást és feszültséget, amit a kényszergondolatok teremtenek. Ez a megkönnyebbülés azonban csak rövid ideig tart, és sosem teljes. A kényszergondolatok és a kényszercselekvések általában nagyon sok időt vesznek igénybe, gyakran, hosszan tartóan ismétlődnek, és igen sok erőfeszítést igényelnek, ami nagyon kínzóvá válhat az egyén számára.
A kényszerek etiológiája és neurokémiai alapjai A kényszerbetegség pontos oka nem ismert. Már Freud sokat foglakozott a kényszerrel korai írásaiban. A pszichoanalízis mutatott rá először a regresszió, az ambivalencia, a mágikus gondolkodás, valamint a speciális elhárító mechanizmusok (izoláció, meg nem történtté tevés, áthelyezés, racionalizálás) központi szerepére a zavar patodinamikájában, és noha a pszichoanalízis személyiség-felfogása nagymértékben hozzájárult a betegség megértéséhez, a gyakorlatban a pszichoanalitikus terápia nem bizonyult hatékonynak. A tanuláselmélet szerint a kényszerek kondicionált, szorongáscsökkentő rítusok, tanult magatartásformák, amelyekben az önmagukban nem feltétlenül félelmet keltő gondolatok szorongáskeltő minősége a kényszeres viselkedés során rögzül. A viselkedésterápia alkalmas technikái ezen a felfogáson alapulnak. Az újabb biológiai kutatások szerint az agy kémiai egyensúlyzavara jelentős szerepet játszik a betegségben. A vizsgálatok során kiderült, hogy a kényszerbetegek homloklebenye, bazális ganglionjainak hálózata - vagy mindkettő - hibásan működik. A betegség biológiai hátterében valószínűleg a homloklebeny bizonyos alsóbb szintű központjaiban bekövetkezett kóros változások játszanak szerepet, amelyek kioldják a bazális ganglionokban tárolt látens viselkedésmintákat. Ezeket a kioldó impulzusokat szerotoninnal működű idegpályák szállítják a bazális ganglionokhoz. A sztereotip, ismétlődő cselekedeteket szabályozó szerotonin kiemelkedő jelentőségét a kényszerbetegség patomechanizmusában a potens szerotonin újrafelvételt gátló antidepresszánsok hatása is valószínűsíti. A kényszerbetegség nem nevezhető örökletesnek, noha egyes családokban feltételezhető a betegségre való hajlam. A kényszeres tüneteket pszichológiai tényezők és stressz is provokálhatja, súlyosbíthatja.
A kényszerbetegség lefolyása és következményei A kényszerbetegség rendszerint fiatal felnőttkorban kezdődő betegség, nem ritka azonban, hogy gyermekkorban vagy serdülőkorban jelentkeznek először a tünetek. A nemek aránya kiegyenlített: férfiak és nők között egyforma gyakorisággal fordul elő. Egy betegnek lehet egy vagy két, esetleg egészen sok, különböző tünete, amelyek a lefolyás során változhatnak, gyakoriságuk és súlyosságuk is hullámzó lehet. A betegség általában krónikus lefolyást mutat kezelés nélkül, jellemző, hogy a tünetek súlyossága ingadozik. Az életkor előrehaladtával egyes esetekben a betegség enyhül vagy megszűnik, máskor a lefolyás krónikus és progrediáló. Látszólagos spontán javulások és rosszabbodások ilyenkor is észlelhetők. Elfáradás, stressz, hangulati rosszabbodás hatására a tünetek súlyosbodhatnak és gyakoribbá válhatnak. A betegség következményei változatosak. Vannak, akik tartós kórházi kezelésre szorulnak, és szinte életképtelenné válnak, ugyanakkor nagyon sokan képesek munkájukat folytatni tüneteik ellenére. Rendszerint több erőfeszítést igényel mindennapi életük megszervezése, kényszereik nagymértékben gátolhatják őket teljesítményükben. A kínzó tüneteken túl a kényszerbetegség negatív gazdasági kihatása az egyénre, családjára és a közösségre, társadalomra óriási mértékű.
Differenciáldiagnózis A kényszerbetegséggel rokon mindennapi kényszereket szinte valamennyien átéltünk már. Kinek ne lettek volna akár gyermekkorában babonás, mágikus cselekedetei, amelyekkel megpróbálta befolyásolni a körülötte folyó eseményeket? Ha fáradtak vagyunk, gyakrabban kell ellenőriznünk elvégzett munkánkat is. Azonban ha ezek az ellenőrző cselekedetek nem vesznek el sok időt, és nem visszatérően, ismétlődően, tevékenységünket zavarva jelentkeznek, akkor megnyugodhatunk: csak a természet által agyunkba beépített biztonsági, ellenőrző program szokásos lefutásának vagyunk tanúi. A kényszerbetegséggel gyakran együtt jár az elkeseredettség, a feszültségérzés, a depresszió, a szorongás és néha az undor is. A kényszerek olyan elviselhetetlen mértéket is ölthetnek, amikor a beteg valóságészlelése látszólag megbomlik. Emiatt fontos, hogy a kényszert elkülönítsük a depressziótól és a skizofréniától. Néha szembetűnő lehet az elkerülő magatartás is, amely a fóbiákhoz hasonló tünetként jelentkezhet és a differenciáldiagnózisban szintén megfontolandó szempont. A kényszerbetegséggel rokon, furcsa magatartások közé tartozik a súlyos körömrágás, a szemöldök- vagy hajtépkedés, a túlzott félelem valamilyen testi betegségtől (hypochondria), illetve a vélt vagy valós testi hibával való túlzott foglalkozás is. A szenvedélyes szerencsejátékosok, nagyevők és ivók, drogosok, kényszeres bevásárlók is általában úgy érzik, hogy ellenállhatatlan kényszert éreznek, és hogy nem tudják abbahagyni cselekedeteiket, ami azonban általában kellemes élményt jelent a számukra, míg a kényszerbetegeknek magatartásuk semmiféle élvezetet nem okoz. A kényszerbetegség és e zavarok között a határt azonban nem mindig könnyű megvonni. A kényszerbetegek nem "őrültek", noha viselkedésük gyakran bizarr, ésszerűtlen és furcsa lehet. A kényszerbetegek rendszerint reálisan ítélik meg a világot és önmagukat, és tisztában vannak cselekedeteik irracionális jellegével. Betegségbelátásuk újabb félelmek forrása lehet, mivel érthetetlen viselkedésük környezetükben ritkán találkozik megértéssel, félnek, hogy őrültnek nézik őket. Emiatt a kényszerbetegek ritkán fordulnak orvoshoz, gyakran eltitkolják a tüneteiket, félnek segítséget kérni.
Treuer Tamás dr. |